Kényszer házasság - 5. fejezet

A randevú

Dean szemszöge:

Gyors, határozott mozdulatokkal górom ki a táskámból a ruhákat, melyeket Denverbe utazásom miatt hoztam. Persze, még arra sem volt elegendő időm, hogy a szekrénybe behajtogassam őket, habár nem is lett volna sok értelme, mivel engem ismerve ugyanígy végezte volna. Gyűrötten, a földre dobálva egy kupacot alkotva. Szégyen, vagy mégsem, de éppen egy randira hívtam volna meg a Cass szerint legsötétebb nőt, akivel valaha csak kapcsolatom volt, de egy minimálisan alkalminak mondható rongyom sem volt, ezért megmaradtam az alap ruházatomnál. A farmer, kockás ing vékony kabáttal eddig is nyerő volt, akkor miért pont most ne lenne az? Hátra kapom a fejemet az ajtó irányába, amikor meghallom az azon lévő kopogást. Gyorsan elrúgom az elé hányt göncöket és kinyitom az ajtót a Cupidóként szorgoskodó Castielnek, aki két, szinte teljesen egyforma öltönnyel vánszorog be hozzám. 
- Kölcsön adjam valamelyiket? - kérdezi, miközben faarccal figyeli az unottabbnál unottabb fejeket, amiket vágok. Sajnálatos mód a menny nem igazán tudja, hogy hogyan kell oktatni az angyalokat arról, hogy egyes emberi gesztikulációk avagy viselkedések mit jelentenek, legalábbis erre fogom azt, amiért legjobb barátom ennyire képtelen szellemileg felfogni azt, ami teljesen nyilvánvaló.
- Cass nem esküvőre vagy temetésre készülök, hanem egy lazább randi féleségre. Nem kell öltöny, szóval ha szépen megkérlek vidd innen ezeket oda, ahol soha többé nem kerülnek még csak a szemem világa elé se. - motyogom lassan és érthetően, mintha egy óvodáshoz beszélnék, amit az angyal összehúzott szemekkel figyel, majd egy óvatos bólintással válaszol. Már épp átlépné a küszöböt, amikor azonban visszafordul. 
- Minden tőlem telhetőt megteszek. - mondja, majd kiviharzik onnan és kezdhetek reménykedni, hogy nem is fog zaklatni egyelőre az ostobábbnál ostobább kérdéseivel, megállapításaival vagy csak feltételezéseivel, amikre se időm se elég türelmem nincsen. Gyorsan rápillantok az órára és kapkodó idegbetegként veszem tudomásul, hogy ha továbbra is tetvészkedni fogok, akkor minden bizonnyal el fogok késni. Azért én sem járok minden nap étterembe, főleg nem randevúzni, de azt hiszem ezúttal tehetnék kivételt a megszokottaktól eltérően, hogy legalább egyszer nem kések el valahonnan. Karomra hajtva a ruházatomat indulok meg a fürdőbe, ahol pillanatok alatt lezuhanyozom majd megborotválkozom, hogy lehetőleg ne tévesszenek össze egy ősemberrel esetleg Bud Spencerrel, nem hinném hogy jó néven venném, ha Katherinent az öreggel látnám karöltve. Sértené az egómat, afelől biztos vagyok. Magamra öltve a ruházatomat indulok meg az ajtó felé, azonban valami mégis visszatart. Egy furcsa érzés, mely szerint a kinézetem inkább egy kolduséval vetekszik, mintsem egy randira készülő férfiéra. Na igen, talán Cassnek igaza volt. Megköszörülöm a hangom és a lehető legnagyobb robajjal ordítom el magam, hogy az angyal tudatáig mindenképp eljusson, hogy így szólítom őt, nem pedig a Miatyánk kántálásával. Fél pillanat kell ahhoz, hogy elém járuljon, csak, hogy mindenképp örültem volna neki, ha nem annyira érzi szorosnak a barátságunkat, hogy olyan közel áll hozzám, mint aki rögvest le akar nyomni velem egy menetet, ezért hátrébb tolom, hogy legalább az orrcimpája ne érjen hozzá az enyémhez és bosszúsan pillantok rá. Természetesen ő most sem érzékeli annak súlyát, hogy ő mit is tesz éppen, ezért megpróbálok a késésemre koncentrálni és ledarálom neki a problémáimat, amit ő állítása szerint hamar orvosolni tud. Csakugyan visszatér az egyik öltönnyel, amivel egy negyedórája elküldtem. Nagyot sóhajtva veszem tudomásul, hogy ha tetszik, ha nem ez lesz a ruha, melyben villogni fogok a vörös szőnyegen. Pillanatok alatt levedlettem hétköznapi ruhámat, majd felvéve az öltönyt indultam meg az ajtó irányába, azonban Castiel mint mindig, most sem feledkezett meg a részletekről, így egy kis liliom csokrot nyomott a kezembe. A kocsimba beülve indulok meg a puccos étterem felé, ahová a találka szólt. Ugyan nem értem, hogy Kath miért is nem volt hajlandó engedni, hogy a házánál vegyem őt fel, de betudom azzal, hogy talán Hamupipőkének érzi magát, hogy majd házról házra járva keressem meg otthonát. Az úti célomnál szerencsésebb talán nem is lehettem volna soha, pont abban a pillanatban érkezett meg a maca is, amikor odaértem. Félmosolyra húzom a számat, miközben éhes tekintetem bebarangolja teste minden porcikáját a csinos fekete combig érő, egyszerű szabású ruhával együtt. A szenvedélyes tekintet, ahogyan ő is végig futtatja rajtam a tekintetét megőrjít, pláne amikor gonosz vigyorra húzza a tűzpiros árnyalatokkal keretező száját, legszívesebben szét tépném, ami azt hiszem nem venné túl jól ki magát a parkoló közepén, habár...nem, semmi képpen sem. Felkínálom neki a karomat, melybe ő büszkén bele is karol. Hosszú, vékony lábairól alig tudom levenni a figyelmemet, amit ő kacér mosollyal reagál le. Az étterem fele annyira sem bizonyult érdekesnek és elragadónak, mint a nő, mellyel megosztozom az ennivalón s a szikrán, mely egymás között felismerhetően érezhető. Minden egyes mozdulattal és szóval érzékeltetem, ahogy ő is, hogy mennyire kívánom, mennyire kell nekem valamint, hogy minél előbb magamhoz csábítsam. Nem tagadom, amióta csak sikerült megismernem alvás előtt róla fantáziálok, persze nem afféle Sammy féle dolgokat, hogy leánykérés, házasság, kis pulyák házban szaladgálása, hanem valamivel, jóval sőt, mérföldekkel erotikusabb gondolatok. Biztosan állíthatom, hogy a fantáziámmal adta a jó ég semmi probléma nem volt még soha és szerintem egész biztos, hogy nem is fog semmi hasonló előfordulni, hogy talán megromlanék vagy hasonló. Ugyan nem hinném, hogy ennél is romlottabb lehetnék valaha, mivel valljuk csak be. Hidegvérű gyilkos vagyok, aki megjárta már a poklok poklát valamint az erotikus fantáziák úgy vágtatnak elméjében, mint a szabad levegőn lévő lovak. Habár ez egész érdekes és érdekfeszítő is egyben, hogy ehhez hasonlítom saját magamat, de ugyan kitudná meg. A villámat beleszúrom az émelyítően finom illatú Wellingtonba, miközben a hozzá való majonézes salátából is kanalazok egyet a számba, mindezt úgy, hogy közben le sem veszem a szemem az előttem szintén falatozó nőről. Azt hiszem igaz a mondás, amit mindig anya szájából hallottam, amikor éppen főzött és panaszkodtam, hogy unatkozom, ezért olvasson nekem, hiszen az ételt minek annyi ideig főzni, ilyenkor egyetlen választ kaptam mindig. Azaz, hogy a férfi szívéhez a hasán vezet az út, amit egészen sokáig tényleg nem értettem. Aztán a megvilágosodás hamar elért engem is, viszont most, hogy egy olyan nővel eszem, aki tényleg tudja, hogy hogyan kell enni melegséget éreztem. Eddig folyton olyanokkal randiztam, akit ha elvittem valahová, mondjuk egy ebédlőbe, ott rendszerint csak én ettem, a párom pedig engem nézett mosolyogva vagy csak csipegetett. Ezek szöges ellentétei Katherinnek, aki olyan meghittséggel falja föl az előtte lévő ennivalót, hogy hirtelen attól félek, hogy a villát is leharapja. Egyetlen szó jut róla az eszembe. Tökéletes. Hirtelen valahogy eszembe villan egy olyan ötlet, amely akár az egész életemet gyökerestül megváltoztatná, azonban csalódottan kell, hogy elfogadjam, hogy ez nem így működik. Nem vehetem el feleségül, nem lehetnek gyerekeink és legfőképpen nem hagyhatom ott a vadászatot. Habár ez lenne a legkézenfekvőbb megoldás arra, hogy világéletemben erre vágytam. Szerető családra, melyben még csak említésre sem kerülnek soha a természetfeletti lények és a velejáróik. S talán itt lenne az alkalom. Katherine egy olyan nő, aki számomra a legrejtélyesebb ember, mégis soha nem volt még alkalmam ennyire szenvedélyes és vonzó macával megosztani az életemet. Azt hiszem ideje lenne kivételt tenni, még ha oltári nagy baromság is. Nem engedhetem, hogy az életem csupa vadászatból és némi szórakozásból álljon, szükségem van nekem is szeretetre, még ha olyan sokszor nem is mondom. Emberi lény lennék én is, nemde? Gondolataim mélyéből Katherine hangja húzott ki. Mosolyogva figyelek fel rá, miközben éppen azt ecseteli, hogy a bátyja az agyára megy. Persze, ismerős a dolog, én is hasonlóan vagyok az öcsémmel, de mindennek ellenére szeretem és védem, ameddig csak élek. Katherine és a bátyja, mint kiderült, Damon is így van ezzel.
- Na és hol dolgozol? - teszi föl nekem a váratlan kérdést, amire olyan szívesen válaszolnék igazat, de nem tehetem. Tisztában vagyok vele, hogy ha leleplezem előtte a valóságot, minden bizonnyal vagy világgá futna és szóba sem állna velem többé vagy pedig diliházba küldene. Egyik lehetőség sem kedvező számomra, ezért próbálok egy minimálisan normális keretek közötti választ adni.
- Vadászgatok. Élem az életemet. - mondom, miközben érzem az asztal alatt, ahogyan a lábával az enyémet simogatja. A szám huncut mosolyra húzódik, közben pedig kacsintást nyilvánítok felé. Ő beharapja alsó ajkát, ami olyan érzelmeket csal ki belőlem, mintha azt sugallná, hogy ha nem kóstolom meg azokat a tűzpiros ajkakat ismételten üdvözölhetem a poklot. Nem lenne túl jó, mégis kockáztatok és saját magamat kínozva ellenállok a kísértésnek, amolyan még ráérünk ezzel stílusban. Azonban hiába tartóztatom magamat, mikor ő minden egyes mozzanatával eléri, hogy ebben a szent pillanatban itt hagyjuk az éttermet és a randit és akár a kocsiban eggyé váljunk vagy még az étterem mosdójában. Számomra talán ez lenne a tökéletes dolog, és a legegyszerűbb is, viszont Katherinent többre tartom. És mivel ő az egyetlen lány az életem során aki ily módon megdobogtatja a szívemet, annak különlegesebb helyet szánok. Mondjuk a motelt. Oké, az a koszos lyuk talán nem egy királyi palota, de azért mégsem egy kocsi vagy egy budi. Megnyalja ajkát, közben pedig mocorogni kezd, ahogyan próbálja magát kihúzni ültében így kihangsúlyozva a nőies vonalait. Igen, azt hiszem ez az a pillanat, amikor megveszett állat módjára felpattanok az asztaltól.
- Nem bírom tovább. Menjünk. Akarlak.