Kényszer házasság - 4. fejezet

Vonalban a smaragdszeművel

Katherine szemszöge:

A lehető legördögibb vigyorommal ballagtam oda a testvéremhez, aki éppen most végzett a katonák kioktatásával. A feltűnő jókedvemet természetesen ő is észreveszi, de nem izgatja magát, legalábbis gondolom, mivel a szokásos unott arckifejezésével válaszol. Csípőmet egyenletesen ringatva tipegek elé, mire ő végre szándékozik rám emelni a pillantását. A vigyorban úszó számat összehúzott szemmel méregeti, valószínűleg sejti, hogy mesterkedem valamiben. Nos, a megérzései sosem csalnak. 
- Helló bátyó! 
- Katherine! - bólint, amolyan köszönésképpen, majd újra másra fordítja a figyelmét. - Őszintén örülök, hogy a saját lábadon jöttél le, nem pedig darabokban. Annak már kevésbé, hogy ilyen alattomos vigyorral járod a világot, miközben Winchester vagy a kék szemű tyúkja bármelyik óvatlan pillanatban megölhet. 

- Megmondtam, hogy tudok magamra vigyázni! Mindent a kezemben tartok! - húzom ki magam és felemelem a fejem, közben pedig egy szemembe tévedő hajtincset tűrök a fülem mögé. 
- Ne igyál előre a medve bőrére! Talán az első beavatkozásodnál nem is, de a második vagy harmadik esetnél már ráfognak jönni, hogy nem csak egy szerencsétlen halandó vagy és már halott vagy. Tőlem pedig ne várd majd el, hogy én szépen összekapargatlak és eltemetlek. Ha meghalsz, meghalsz... figyelmeztettelek, az én lelkiismeretem tiszta. - mondja közömbösen, mire én unottan sóhajtok és próbálom a fülem mellett elengedni a hallottakat. Természetesen ezt a szöveget már kis milliószor hallottam, amikor bajba kevertem magamat. De az Isten szerelmére, hát mondja már meg neki valaki, hogy felnőtt démon nő vagyok, aki végtére is, de tud magára vigyázni bébicsősz nélkül is. Nem kell a bratyó védelem, legalábbis most biztosan nem, majd ha esetleg igényelném, ő lesz az első akinek szólok. 
- Ezt örömmel nyugtázom. Gondtalanító lenne, hogyha démon létedre még lelkifurdalásod lenne. - fordulok meg, majd újra az előbbi mosoly kúszik a számra, amikor megcsörren a mobilom. - Sajnálom kapitány, de ezt most fel kell vennem. Úgy érzem sürgős. 
-  Csak ne hogy te húzd a rövidebbet! - válaszolja, aztán még hallom, ahogy motyog valamit, de addigra már eloldalgok. Tulajdonképpen ez a szöveg nekem már megszokott, ahogyan a megöllek , én parancsolok vagy éppen a folytonos szorongatásai is. Nem is törődök vele, hisz felesleges. Ő így mutatja ki a felém irányuló szeretetét és féltését, hát ha ez neki így jó, akkor felőlem rendben van, csak kevésbé próbáljon engem megfojtani. Előhalászom a telefonomat a táskám legmélyéről, amit még Crowley hívása után dobtam be mérgemben, azonban most inkább annyival ördögibb mosollyal kapom elő és nyomom meg a zöld gombot. Az ismeretlen szám láttán még inkább kiszélesedik a vigyorom és már kezdhetnék félni, hogy így akár kipereghetnének a fogaim is, mivel már lassacskán a szám túlsó felén találom őket. Mondjuk az eléggé furán festene, most hogy így belegondolok. 
- Helló! A Szabadságszoborral beszélek? - hallom meg a nagyon is ismerős hangot, miközben magam elé képzelem, ahogyan ő éppen hozzám hasonlóan hatalmas vigyorral tartja a kezében a telefont várva, hogy megszólaljon a vonal másik felén lévő személy. 
- Eltalálta uram. És önben kit tisztelhetek? - megyek bele én is a játékba és szánalmasan felkuncogok, amikor meghallom, ahogyan ismételten az álnevén mutatkozik be. Szép húzás, de nem legjobb. A háttérben hirtelen zörgéseket hallok, miközben egy hang sikítóan felkiált. - Minden rendben van? Mi ez a zaj? - Dean hirtelen kitör a nevetésben és mást sem hallok percekig csak a folytonos kacagását valamint egy komoly hangot, amely feltételezem az angyal lehetett. 
- Semmi extra, csak Cass éppen magára borította az éppen elkészült teáját. - vihog még mindig, miközben a hang sértődötten fújtatni kezd. Elképzeltem, ahogyan a ballonkabátos, kék szemű férfi éppen hagyományosan teát főz, majd amikor lehelyezi a gáztűzhelyről az edényt magára borítja és az forró tea pedig a kabát alatt rejtőző öltönyre borul, majd később sértődötten elvonul. Hát több se kellett nekem, Deannel egymást túlnevetve kezdtünk el vihogni. Aztán miután már mindkettőnk abbahagyta, újra rákezdtünk. Így ment ez percekig, talán már negyed óráig is. A velem szembe jövő démonok már kezdtek hülyének nézni, azonban amelyik úgy nézett rám, ahogy én azt nem találtam jónak, pusztán csak megmutattam fekete szemű mivoltomat és máris elsasszéztak előlem, mielőtt még véletlenül megöltem volna őket. Ami nálam eléggé gyakori felindulásból meg is szokott történni. Ezért sincsenek démon pajtijaim a bátyámon, na meg persze az őnagyságán kívül, aki most is távol van egy fontos ügy miatt, ami körülbelül annyit foglal magába, hogy trónt készített magának, mert a mostani már tönkre van és ő jobbat érdemel, mert hát ugye ő aztán valaki. 
- Idióta! - sóhajtok egyet szem forgatva, majd hirtelen rájövök, hogy én közben vonalban vagyok a smaragdszeművel. Hevesen rázom a fejemet, majd magamat szidom, hogy tulajdonképpen ő ezt nem is látja. A vonal túlsó végéről már nem is hallok semmit, azt hiszem kinyomta. - Itt vagy még Dean? 
A válasz hamarosan érkezik is, habár csak percek múltán, de legalább nem tette le.
- Itt vagyok, persze. Miért vagyok idióta? 
- Nem rád mondtam. Csak éppen elhaladt mellettem egy pár tini fiú és úgy gondolták, hogy mulatságos, hogy ha rágót dobálnak szét és beleragad valaki. - hazudok szemrebbenés nélkül, közben pedig a hajamat csavargatom. Közben megfordulok és újra meglátom Damont, amint éppen az egyik agyhalottnak beszél, hogy legyen szíves és pakolja ki a lelketlen hullákat a raktárból, hogy legyen hely a lelküknek, amelyeket el kell zárni. 
- Kis pöcsök, még nem tudják mi az igazi élet. - sóhajt fel Dean, miközben én felkuncogok akaratomon kívül. - Na és mi jót csináltál ma? - teszi föl nekem a váratlan kérdést. Nos, hát jót semmit, a rosszakat pedig listáznom kell, szóval inkább letudom egy semmi különössel. 
- Na és te? - kérdezek vissza, már csak azért is, hogy hátha kiejt valamit az ügye kapcsán. Rájött-e már, hogy démon volt-e a tettes vagy csalódnom kell, amiért olyan hülye, hogy még ezt sem találta ki. De mindegy is, az ilyen pasiknál pozitívum, hogy ha esze nincs, legalább jól néz ki és persze ért a flörtöléshez. 
- Hát ha te azt megtudod, talán szóba sem állsz velem többé. - jelenti ki, mire nekem újra vigyorognom kell. 
- Lássuk csak. Felkeltél tízkor, ettél valamit, aztán egy sör után megnéztél egy részt a Simpson család erotikus oldaláról. Eltaláltam? - kérdeztem, miközben újra magamra öltöttem a vigyorgós mivoltom. A bátyám is folyton ezt csinálta, mikor még emberek voltunk. Tele volt élettel és a nők hajkurászása volt a mindene, volt. Most még csak egy példányra se néz rá. Természetesen nem azért, mert újabban a férfiakat kedveli, hanem egyszerűen csak nem kíván senkit és semmit. Próbáltam már összehozni az egyik démon lánnyal, Meggel, de ő túlságosan is Crowley kedvencévé nőtte ki magát, aztán valamilyen oknál fogva felszívódott és azóta se találja senki, nem mintha bárki is keresné, ráadásul a bátyám is gyűlölte, egyedül a szarkazmusát értékelte, bár az is eléggé a múltszázadé volt. 
- Jobban ismersz, mint az öcsém. - nevetett fel, mire én szemöldököm felhúzva meredtem magam elé. Öccse? Fantasztikus! Még egy Winchesterrel több, habár meg kell mondjam eléggé érdekelne, az a jelentéktelen információ, hogy vajon az öcsike is olyan csillogó smaragdszemű és tökéletes férfi-e, mint  amilyen a bátyja. 
- Van öcséd? - csúszik ki a számon a kérdés.
- Igen, Sammy. Habár mindenkivel Samnek hívatja magát, szerinte az én becézésem egy cseppet sem illik, olyan óriásra, mint ő. Mármint, azért, mert hogy ő egyrészt felér egy felhőkarcolóval másrészt, meg hogy ő nem öt éves.
- Akkor az a tipikus öcsike féle. - állapítom meg egy szemforgatás kíséretében, miközben fintor csúszik a számra. Ez a Sammy túlságosan is számomra bajkeverő szentnek tűnik. Csak remélni tudom, hogy tévedek. Miután a beszélgetésnek véget vetettünk, azzal a feltétellel, hogy holnap találkozunk, rögvest a bátyámat kerestem föl, hogy jól beolvassak neki. Amint sikerült kiszúrnom a tömegből a hollófekete haját, valamint a most éppen koromfekete szemét rögtön odasasszéztam hozzá. Persze az előbbi vigyoromnak már nyoma sem volt, a bosszús képemnek már annál inkább, amire ő szarkasztikusan rá is kérdezett, azonban én egy legyintéssel hallgatásra bírtam.
- Mégis miért nem mondtad, hogy Deannek van egy öccse is? - kérdezem szemrehányóan, miközben ő vet rám egy szánalmas vagy mosolyt. Talán tényleg az vagyok, de ezzel most nem tudok foglalkozni. 
- Mégis miért mondtam volna meg? 
- Talán azért, mert a bátyám vagy és azt hittem, hogy megakarsz védeni, másrészt jogom van tudni, harmadrészt pedig még bajt jelenthet számomra, hogyha nem vigyázok. - hadartam, mire ő unottan nézett rám, majd felkúszott a szemöldöke a magasba.
- Megnyugtatlak, hogy Sam Winchester nem jelenthet veszélyt, mivel nincs is a városban, másrészt meg azt hittem, hogy mindent a kezedben tartasz. Vagy mégsem?