Kényszer házasság - 2. fejezet

Légy résen!

Katherine szemszöge:

Crowley ismét késik. Bár nem is tudom mit vártam tőle, tekintve, hogy amióta ő lett a pokol ura azóta oda meg vissza van magától és azt hiszi ő aztán bármit megtehet az égadta világon. Nagy ügy, átvette Lucifer helyét és közben mást sem csinál, mint magát fényezi valamint engem zaklat a kisebb-nagyobb problémáival. Arról nem is beszélve, hogy ha megbeszél velem egy találkozót, akkor pontosan érkezzen meg, mert ha még öt vagy tíz percet késik azt oké, elnézem, de az hogy már egy órája itt állok a parkolóházban az enyhén szólva idegtépő. Fel és le járkálok a vadonatúj fekete Marco Tozzi magassarkú csizmámban, amit még az egyik üzletből vettem a tegnapi nap folyamán, miután elvégeztem az aznapra való munkámat, ami a fajtámat ismerve ez mondjuk inkább szórakozás volt mint meló. Nem tudom ki vonzódik a vadászathoz, de fekete szeműként élve hihetetlenül mókás a gyilkolás. Akinek ebben még nem volt része az fel sem tudja fogni, milyen érzés, amikor a félő, reszkető tekintetek tükrében megpillantod saját magad vérszomjas kinézeted. Egyszerűen magával ragad az, ahogyan könyörögnek az életükért, miközben már ők maguk is tudják, hogy nincs menekvés. Világ életemben gyűlöltem azokat az embereket, akik inkább feláldozzák saját magukat, hogy megmentsenek egy másik életet. Szánalmas bolondok, hova ez a nagy mártíriság? Egyszer úgy is meghalt volna, akkor nem mindegy, hogy idő előtt vagy után hal meg? Gondolatmenetemből a telefonom csörgése zökkent ki. Teljes nyugalommal nyúlok a táskámhoz és cseppet sem zavar, hogy a hívófelem talán már a haját tépi, amiért nem vagyok képes felvenni. Előkapom a mobilom és amint meglátom a nevet, elkap a hányinger. Mindenesetre mosolyt varázsolok bosszús képemre és vidáman szólalok bele a kagylóba. Természetesen a vonal másik végén lévő személynek újra szekálhatnékja van, amit ismételten rajtam tölt ki, ahelyett, hogy megjelenne előttem és miután letudtuk amit kell, mindenki menne a saját dolgára, de nem, nekem itt kell utána futkároznom, mert ha nem tenném nemes egyszerűséggel úgy, ahogy vagyok, meggyilkolna. 
- Helló bogaram! - szól bele a szokásos nyáladzásával. Térjen már a lényegre, legfőképpen arra, hogy mi a fenéért ácsorgok már másfél órája egyedül egy nyomorult parkolóházban, ahol a terv szerint neki is kellene lennie. 
- Helló Crowley! Mond csak elárulnád nekem, hogy mégis hol a francban vagy? Mert én megtudom mondani. Bárhol, csak nem ott, ahol már egy évezrede rád várok. - csattanok fel dühömben, közben kezemet a derekamra csúsztatom és próbálok lehiggadni. 
- Csillapodj édes! Nehogy azt hidd, hogy én puszta jókedvemből nem vagyok ott a megbeszélt helyen. Fontos dolog várt rám, ezért sem tudtam megjelenni, csak azért hívtalak, hogy szívességet tegyek és ne várj rám naphosszakat. 
- Azzal már elkéstél! - sziszegem a telefonba, amit olyan erővel markoltam meg, hogy, ha tovább is így folytatom nagy valószínűség szerint újat kell vennem. Mivel számomra a beszélgetés véget ért, ezért rányomtam a telefont, mivel nem szándékoztam tovább bájcsevegni vele. A cinizmusától pedig egyenesen a falra mászom, szóval elraktam a készüléket a táskám mélyére, hogy a nap folyamán ne is zaklasson senki az ostobaságaival, mert marhára nincs kedvem hallgatni a nyafogásukat. Miután valamelyst sikerült lehiggadnom, nyomban a közeli kávézóba vezetett az utam, ahol talán felszedhetnék valakit, akivel eljátszadozhatnék az elkövetkezendő huszonnégy órában. Annyit ugráltatott már az a suttyó Crowley, hogy még magamra sem tudtam kellő képpen időt fordítani. Egyáltalán nem értem, hogy miért ragaszkodott ahhoz, hogy én legyek a jobb keze, amikor ugyanúgy beszél velem, mint a többi barommal. Azt hiszem talán azért, mert a többi démonnal ellentétben én emlékszem az emberi mivoltomra, ahogyan ő is. Nem sok emlékem maradt, mivel az összeset kiölték belőlem, de az anyukám véreres szemei, miközben fáradtan hazajött a munkából és gyöngéden magához ölelt, azt sosem tudnám elfelejteni, ahogyan az apám az óvodába vitt vagy a bátyám hollófekete haját és ragyogó kék szemeit, amik mindig viccesen csillogtak rám. És természetesen az a nap is tisztán a szemem előtt van, ahogyan a szüleimet hidegvérrel megölték ezek a tetvek, akik közé már én is tartozom kitudja hány év óta. Sosem fogom megbocsájtani Lucifernek azt, hogy olyan kegyetlenül kínozta a apámat, aki csak szülőanyámat védte, aki védtelenül kuporodott össze, sírva és összetörve a sarokban. Damont, a bátyámat pedig velem együtt a sötét és kínzókamrába cipeltek, a pokol fenekére. Emlékszem, hogy ordítottam a fájdalomtól, amikor kifeszülve magamra hagytak, és újra és újra vissza kellett néznem a szüleim halálát valamint ahogyan a világ minden kínzóeszközével engem ostoroztak, mindaddig míg nem voltam hajlandó ártatlanokat ölni s később élvezni. Ahányszor visszautasítottam ezt, olyannyira erősebben kínoztak és közben röhögtek rajtam, amiért még mindig nem vagyok képes feladni. Aztán a bátyám megölésével fenyegettek, amire bedühödtem és lemészároltam egy egész falut. A hatalmas bűntudatnak, amit akkor éreztem mostanra már nyoma sem volt. Elérték a céljukat, élvezem a vadászatot, de ennek ellenére is valamilyen szinten még az kislány vagyok, akit mindig óvtak a széltől is. Elfintorodom, amikor az emlékképek ellepik az agyam. Régen könnyekkel küszködve rohantam volna a széllel szemben, most azonban undorodom azoktól, hogy ennyire meghatottak az érzelmek, amiken keresztül az ember sebezhetővé válik. Nem akarok sebezhető lenni! Erős akarok lenni! És az is vagyok! Egészen addig, míg a bátyám fel nem tűnik, akkor anyatigris módon képes vagyok harcolni érte! Természetesen ő is így van velem kapcsolatban. Már csak mi maradtunk egymásnak és nem engedhetem, hogy őt is elvegyék tőlem! Előbb borulok térdre az előtt a nyápic Crowley előtt vagy öntök a saját számba szentelt vizet. A kávézóba bejáratának kilincsét megragadva lépek be a helyiségbe és azonnal az egyik üres asztalhoz sétálok oda. Elfoglalom az ablaknál levő ülést közben intek a pincérnek, hogy vegye fel a rendelésemet. 
- Mit adhatok? - kérdezi tőlem unottan, mint aki alig várja, hogy elszabaduljon innen. Én nem tudom mi a problémája a hellyel. Rengeteg vendég van, akiknek többsége elég kedves is, legalábbis így első ránézésre és az, hogy ételek közelében vagy, szerintem az a legjobb dolog a világon. Kislány koromban cukrász akartam lenni, hogy jobbnál jobb pitéket készítsek majd a férjemnek és a gyerekeimnek. Nos, erősen kétlem, hogy ez már megfog valósulni. Egyrészt mert soha a büdös életbe nem lesz egy démonnak férje, mivel így is úgy is levadássza egy idő után vagy pedig ráun. Gyerekekről nem is beszélve. 
- Egy hamburgert kérek sült krumplival és pitével. - adom le a rendelést, amiket a pincérnő gondosan feljegyez a jegyzettömbjébe. Már indulni készül, amikor megragadom a karját és visszairányítom magamhoz. - A hambimból ne sajnálják ki a ketchupot és egy dupla kólát is kérek hozzá. - mosolygok a tőlem legkedvesebben az alacsony nőre, aki unottan bólint és ott hagy az asztalnál. Amíg vártam a rendelésem, addig körül néztem a kávézóban. A pult mögött egy barna hajú fiatal lány törölgette a poharakat és rakta az egyik tálcára, melybe ezután kólát öntött, csak reméltem, hogy éppen az enyémet tölti, mert már tényleg rég ettem valami ember kaját. A lány névtábláján a "Pearl" név állt. A hideg futkos rajtam ettől a névtől, én ilyen nem adnék a világ minden kincséért sem egy gyereknek. Pearl mellett egy koromfekete hajú férfi állt, aki valószínűleg a negyvenes évei körül járt, hiszen néhol észre lehet venni pár őszhajszálat valamint a szemei alatt ülő szarkalábak is erről tanúskodnak. Viszonylag forgalmas hely volt ez, de fele annyira sem, ahogyan én azt gondoltam. Nem messze tőlem két férfi beszélget elmélyülten és viszonylag elég csendben is így alig hallom amit mondanak. Az egyik férfi drapp színű ballonkabátot és öltönynadrágot valamint egy fehér inget viselt, kék szemei veszélyesen hasonlítottak a bátyáméra, ahogyan a hollófekete haja is. Széles vállából adódóan és keskeny arcával egész helyes volt. A másik férfi már inkább az esetem. Dióbarna haján játékosan játszanak az üvegen beszűrő nap sugarai, zöld szemei csillognak, mint a világ legszebb smaragdja. Egy egyszerű farmeren, gyűrött kockás ingen és egy vékony kabáton kívül a mosolyát hordozza magán. Féloldalas mosolyától még ennyi távolságból is sikerült teljesen megrészegülnöm. Széles válla és még a kabáton keresztül is tisztán látható karakán izmai arról árulkodtak, hogy nem egy gyenge alkat, aki egy kilót sem bír el nyüszítés nélkül. Mindkét férfi teljesen belemerült a témába, amiről beszéltek és nagyon nehezen sikerült csak kivennem, hogy miről szól a csevej. Az újságokban szóló gyilkosságok volt a téma. Szóval arról a lelkészről, földművesről és bunkó milliárdosról van szó, akiket a tegnapi nap hidegvérrel megöltem. A lelküket úgy szippantottam magamba, mint egy éhes parazita. De tehettem volna mást? Feladatot teljesítettem! 
- Ne bámuld már őket! - ül le velem szemben váratlanul a bátyám és szigorú tekintete arról árulkodik jobb, ha hallgatok rá, de ismerem már, még ennyi idő elteltével is, hiába estünk át dolgokon, még mindig azt hiszi hogy az a kis tizenhat éves lányka vagyok, akit még az első randijára is kísérni kellett. 
-  Pedig elképzelni sem tudod, hogy milyen jól eljátszadoznék velük, főleg a kis smaragdszeművel. - vigyorgok rá, mire ő megfeszíti az állát és kezével megragadja a karomat, erősen szorítja, ami pokolian fáj, de ahelyett, hogy felszisszennék még inkább kiül az arcomra a vigyor. Közelebb hajol hozzám, hogy még véletlenül se hallja meg egy lélek sem, amit mondani fog. 
- Tudod te kik ők egyáltalán? Mert én igen! És hidd el, nem éri meg! - mondja és látom, hogy halálosan komolyan gondolja. Arcára kiülő szigor apámat juttatja eszembe, aki soha nem engedte, hogy este hét után még tartózkodjak a kertben. - A kis smaragd szemű baba, akiről áradozol tulajdonképpen Dean Winchester, a mellette ülő pedig a kis szárnyas barátja. Jobb, ha elkerülöd őket! Egy szempillantás alatt megölnek.
- Tudhatnád, hogy nem vagyok egy porcelán baba! Megtudom magam védeni! - mondom erélyesebben, miközben kirántom karomat a keze fogságából és megvillantom a fekete szemű valómat. Mire ő gonosz, büszke, féloldalas mosollyal nyugtázza tettemet, majd a szemembe nézve feláll.
- Figyellek! - mondja és már épp indulna, de megtántorodik és újra felém fordul, majd halkan a fülembe súg. - Egyébként Crowley üzeni, hogy csúnya dolog volt, hogy ráraktad a telefont, mindenesetre új feladatod van! - mondja, majd pár perccel később én még már csak a hűlt helyét bámulom. Már megint kit kell megölnöm? 
Az érkező gusztusos hamburgerembe beleharapva gondolkozok el, azon, amit a bátyám mondott. Valóban ennyire veszélyes lenne ez a cukor falat? Mégis miért nem tudok róla semmit sem? Elvégre én lennék a Pokol királyának jobb keze és halvány dunsztom sincs arról, hogy ki a legnagyobb ellensége. Na és miért? Mert az a szemét csak arra használ, hogy elvégezzem helyette a piszkos munkát. Gyűlölöm őt, mégis teljesítenem kell minden parancsát! És hogy elérjem amit akarok meg kell felelnem a saját elvárásaimnak. Fő szabály: Légy résen!