Kényszer házasság - 1. fejezet

Kezdet

Dean szemszöge: 

New York mindig is az a város volt, amit világ életemben egyszerre csodáltam és teljes szívemből gyűlöltem. Magával a város szépségével nincs is bajom, sőt, ezért is imádom, azok a felhőkarcolók és a fények mindig magával ragadtak, még egy olyan embert is, mint én. De az, hogy még hajnali kettőkor is olyan dugó van, hogy az orrodig sem látsz a rengeteg autótól, az felháborító. Fél órája ücsörgök a kedves kis Impalámban egy piros jelzőlámpa alatt, ami valószínűleg meghibásodott, még sem engednek át rajta a suttyó kis biztonságiak, csak majd, ha megszerelik, azonban arra már egy jó ideje várok, de a tetves szerelő nem ismeri az órát. Már egy órája tartok Denver felé a vaksötétben, ahol egyedül pár lámpa és a kocsim fényszórója világítja meg előttem az utat és hogy őszinte legyek, kezdek unatkozni. Még az öcsém sincs itt mellettem, hogy szét szekáljam az okoskodása miatt, mivel pont hogy őt raktam ki Bobby vadászismerősének a lányánál, Vickynél aki a tegnapi nap folyamán hívott fel minket, hogy segítségre van szüksége egy pár szellemmel kapcsolatban. Maga a nő is vadász, ezért csak Sammy ment egyedül, azonban én szükségesnek éreztem, hogy elhozzam őt. Persze, nem hazudtolom meg saját magamat, mivel egyértelmű mindenki számára, hogy egy csöppet sem érdekelt, hogy az öcsém mivel utazik, na jó, ez így nem teljesen igaz, mivel azért ha egy hőlégballonnal indulna útnak azt nem igazán helyeselném, de ha így bele gondolok erősen kétlem, hogy valaha is erre vetemedne. Szóval a lényeg, hogy megszerettem volna picit ismerni ezt a lányt, hogy mégis ki ő, mivel eddig nem igazán mesélt róla nekünk Bobby, bezzeg a kis sörös kupakgyűjteményéről regényt tudnék írni, persze nem, mintha szándékoznék, mert fontosabb dolgom is van annál. 
- Apropó sör. - szólalok meg hirtelen, amint eszembe jut, hogy Vickytől jövet beléptem az egyik üzletbe, ahol vettem magamnak egy pár üveggel valamint egy hamburgert is a biztonság kedvéért, ha esetlegesen olyan szerencsétlen esetbe kerülnék, mint most, hogy fél órán keresztül mást sem csinálhatok, mint New York mindennapi életét fürkésszem a kocsim ablakából, miközben AC/DC üvölt a rádióból. Hátranyúlok a hátsóülésre, ahová a sört tettem, majd egyet kiemelve fel is bontom és nagyot kortyolok belőle. Elfintorodom, ahogyan megízlelem az olcsó sör melegségét és legszívesebben ráönteném az eladó kopasz, golyó fejére, de annál nagyobbra értékelem az italt, ráadásul bőven volt is már időm ehhez hozzászokni, mivel akár mondhatnám azt is, hogy kölyökként is ezt ittam az áldott gyümölcslé helyett. De tehettem volna mást, mikor apa csak ezt hagyott itthon, meg egy tál pár napos kaját? Megettem, megittam, túléltem, ráadásul nincs és nem is volt pénzem holmi luxus ételekre. Maradtam a rég megszokott hamburgernél, szendvicsnél és egyéb büfé ételeknél, bár nem mintha bánnám. Még mai napig is összefut a nyál a számban, ha meglátok egy hambit, ezért van egy az anyósülésemen, amit gondolkozás nélkül fel is kapok, majd letakarítom róla a csomagolást és nagyot harapok belé. Ezzel már más állásponton vagyok, mint a sörrel. Az íze tökéletes. Élvezem, ahogyan a ketchup, a mustár és a majonéz ismerős íze folyik a számban. Ez az az élvezet, amit még egy nőért sem adnék oda. Oké, ez elég furcsán hangzik egy olyan férfi szájából, mint jómagam, aki ahová megy, mindig van egy-két szoknya alá bekukucskálás, de az Isten szerelmére, hiszen emberek vagyunk és vannak szükségleteink. De sajnálatos módon nem csak az embereknek van, ne értsetek félre, itt nem az animalszexről beszélek, hanem azokról a nyomorult szörnyekről, amik a mindennapjaimat tarkítják. Ne nézzetek őrültnek, itt nem arról van szó, hogy tegnap néztem egy horror filmet és úgy megijedtem, hogy már szörnyeket is látok. Nekem sajnálatos módon ez nem egy film, ez a kőkemény valóság. Anyám halála óta minden egyes napot arra szentelek, hogy a világot megszabadítsam olyan élőlényektől, amik veszélyt jelenthetnek, legyen az vámpír, vérfarkas, szellem vagy démon esetleg bármi más. Mind elpusztulnak, ha a kezeim közé jutnak. Nem hagyhatom, hogy az emberek azért haljanak meg, mert egy idióta semmit sem tesz, csak ül a tévé előtt és néz ki a fejéből, mikor mindennel tisztában van és tudna is mit tenni a jóért. Gyerekkorom óta ez a munkám, ennek szenteltem az életem, ahogyan az egész családom is, amiből már csak az egyetlen testvérem maradt, Sam. Habár vele is vannak kisebb-nagyobb nézeteltéréseim, de szeretem őt és akár az életem is odaadnám, megjárnám a poklot poklát, ha az ő életben maradna, habár ezt már meg is tettem pár éve. 4 hónap raboskodás a pokolban, ami az ottani időszámítás szerint 40 évnek számít, kegyetlen volt. Senkinek nem kívánom azt az érzést. Felüdülés volt onnan kiszabadulni. És senki se higgye azt, hogy ezek után én szépen kipihentem magam, mert egyáltalán ilyen még eszembe sem jutott. Ugyanúgy űztem a szörnyeket, mint eddig és a pokolban rám ragadt gyűlölettel még inkább vérszomjasabb lettem a lények hajkurászására. Irtom őket, amíg élek. Gondolatmenetemből az egyik autó dudálása zökkentett ki, mely éppen a hátam mögül érkezett. 
- Igyekezz már te szerencsétlen! Csak nem lebénult a lábad? - ordította át az ablakon kihajolva a vezető ülésen lévő pasas, egyenest a szemembe nézve. Nem értettem, hogy miért beszél így velem az a vén pöcs, aki, ha jól láttam körülbelül olyan tíz évvel lehet öregebb nálam. Azonban amint újra az útra szegeztem a tekintetem, akkor láttam, hogy a jelzőlámpa az örökkévalóság után újra zöldre váltott, így rátapostam a gázra és tövig nyomva száguldottam végig az autópályán. Imádok vezetni, főleg az én bébimmel, az 1967-es fekete Chevrolet Impalámmal. A kocsik megszállottja vagyok és ezzel is foglalkoztam volna, ha nincs nekem a vadászat. Két óra autókázás után értem el a célpontomat, Denvert. 
Az óra hajnali négyet mutatott így jobbnak láttam, ha aludni térek azonban előtte még találnom kell valami alvóhelyet, mert akármennyire szeretem a kocsim, azért nem egy franciaágy. Így hát megálltam az első szembejövő motel parkolójában és a sört és a táskámat a vállamra vetve indultam be az épületbe. A váróterem kongott az ürességtől így egyenest a recepcióshoz battyogtam, ahol egy igen csinos, szőke nő figyelt rám a fekete keretes szemüvege mögül. Kék szemei rám csillantak, amit én csakugyan jó néven vettem. Merő igazság, hogy soha nem volt problémám a csajozási technikámmal. Egy fáradt féloldalas mosolyt tudtam csak kicsikarni magamból s közben azonnal el kellett nyomnom egy ásítást. Gyorsan elkértem a szobám kulcsát, majd gyorsan kész pénzzel fizettem. A szobába érve, szoba a fenét, egy ócska kis lyuk, mint egy patkány fészek, de jobb a semminél, mivel a célnak megfelel, jobbára úgy is csak aludni fogok feljárni az elkövetkezendő egy hétben. Lerakom gyorsan a cuccaimat az egyik székre, valamint a sört a hűtőbe és máris az ágy felé araszolok. Előtte természetesen koromfeketévé varázsolom a szobát a kapcsolónál, mert gondolom nem tetőzöm a számlámat még a villannyal is. Aztán úgy ahogy vagyok bedőlök az ágyba és terveim szerint reggelig fel sem ébredek.

Világ életemben gyűlöltem a reggeleket, de nem csak azért, mert vége az esti szúnyókálásnak, hanem mert mostanság nap, mint nap egy angyal kelt fel. Itt most ne olyan angyalkákra gondoljatok, mint a mesékben, ez teljesen más. A legjobb barátomnak, Castiel ugyanis mániája a frászt hozni az emberekre és természetesen én vagyok a főcélpont. Reggel, ahogy kinyitom fáradt, csipás szemeimet az ő halvány kék íriszeivel találom szembe magam. Nem tudom más hogy van vele, de én nagyon nem szeretem, amikor nézik amikor éppen az igazak álmát alszom. Főleg ha éppen fogalmam sincs, hogy valaki épp az ágyamon ül és pislogás nélkül engem bámul. Rohamos sebeséggel ülök fel, amint meglátom őt. 
- Cass, te mi a jó büdös francot keresel itt? - kérdezem a szokásos reggeli modorommal. Való igaz, soha nem voltam az a fajta bölcs ember, aki mindig ékesen szólt hozzá a dolgokhoz. 
- Bocsánat! - emeli föl a kezeit mentegetőzve, miközben feláll és megigazítja magán a róla le nem szakadó ballonkabátot. - Csak beszélni szeretnék veled! - gesztikulál, közben tőle nem megszokottan a hajába túr. 
- Nem lehetne később Rómeó? Most éppen a reggeli nyűglődésemmel küzdök! - húzom a fejemre a takarót, hogy bizonyítsam az igazát, annak amit elmondtam. Azonban Cass tudja, hogy hogyan kell az embernek kivernie az álmot a szeméből. Hallom, ahogyan a kezében tartott újságok lapjai zörögnek, majd elhallgatnak, ahogyan az asztalra helyezi őket. Aztán belelapoz az egyikbe, aminek újra érzékelem a csörgését. 
- Borzalmas haláleset: James Parker, a vallási hitgyülekezet lelkészének holtestére a tegnapi nap folyamán találtak rá az oltárnál az éppen imádkozni szándékozó hívek. Riadalmat azonban még inkább az keltett az emberekben, hogy a lelkész valószínűleg öngyilkossági kísérletet vitt véghez. - olvassa fel a főcímlapon lévő cikkbe. 
- Egy lelkész, mint öngyilkos? - ülök fel, s közben megemésztem a hallottakat. Szánalmasnak vélem, hogy az emberek, olyan gyávák, hogy inkább megforgatják magukban a kést, esetleg hurkot kötnek a nyakukra, minthogy szembenézzenek az adódó problémával. 

- Még a felét sem hallottad. A következő cikk, ismételten a főcímlapon. - emel meg egy újabb újságot és hangosan olvasni kezdi. Gondterheltnek látszik, valószínűleg nagy fejtörést okoz neki valami és reménykedem benne, hogy nem a szárnyas barátai akarnak újra a Földre taposni. – Szörnyű tragédiát kellett közölnünk a Lawrencben élő Artmenson családdal, ugyanis a család feje, Damien Artmenson váratlanul öngyilkos lett. Vérben ázott holttestét tegnap, a helyi templom kertjében találta meg a kertész, aki nem nyilatkozott a történtekről. – nézett fel a lapokról Castiel. – És ez még nem minden. – teszi hozzá, amikor újabb újságot fog a kezébe. Te jó ég! Hány ember dobta fel csak úgy a pacskert?

- Riportereink tömege lepte el a dúsgazdag Black házat, melynek feje Eliot Black a tegnapi nap folyamán váratlanul, súlyosan megmérgezte magát. A családtagoknak fogalma sincs, hogy vajon miért tehette a tehetős milliárdos, azonban annyit elárultak nekünk, hogy bárki is vezette őt erre, az mindenért meglakol. Bárhogy is értette a felesége eme megnyilvánulását, feltehetőleg csak az indulat és a hirtelen rátörő bosszúvágy vezérelte. Őszinte részvétünk a családnak! – fejezte be végül az olvasást Cass és rám tévedő tekintetével végig mért. – Figyeltél?

- Igen Cass figyeltem! Tudod, lehet, hogy álmos vagyok és rohadt mérges, amiért állandóan az aurám körül lebzselsz, de ezt a három cikket még felbírta dolgozni az agyam!

- Akkor jó. – hagyta rám a dolgot, ami igencsak furcsa, mivel eléggé ritkán csinál ilyet.

- Cass! Gáz van? – gesztikulálok a kezeimmel, hogy valamelyt figyeljen rám.

- Miért szivárog valami? Én nem érzem! – szippant a levegőbe, ami elég érdekesen jön ki, és így mást nem tudok tenni, mint összevont szemmel bámulni rá. Még hogy füstöl valami, néha van olyan sejtésem, hogy a tudatlanságát néha gyakorolja és szándékosan idegesít fel.

- Nem, semmi sem szivárog! Azt kérdeztem, hogy baj van? Mármint oké, ezek tényleg szörnyű hírek, amiket felolvastál, de egyszerű emberi merényletnek tűnnek. Sok ember futamodik meg gyáván élettől, nem hinném, hogy van ebben bármi is, ami ránk tartozna.

- Tévedsz! Nagyon is ránk tartozik. Ellenőriztem az áldozatokat és mindegyiküknek hiányzik a lelke.

- Tehát valószínűleg egy démonnal üzleteltek tíz évvel ezelőtt! Ezzel sem tudok mit kezdeni! – nézek rá értetlenül és várom, hogy mondjon valami kézzel fogható információt, amin, ha kell, el tudunk indulni.

- Nem érted. Ha pokolkutya lett volna, akkor a testük össze vissza lenne karmolva. Azonban például Eliot Blacknek egy karcolás, még annyi sincs a testén.

- Ezek szerint kell valami összefüggés. – tanakodom, de mivel semmire sem jutok, ezért sóhajtok egyet és a hűtőhöz lépek, melyből előhalászok egy üveg, hideg sört és mohón inni kezdem. Elvégre meg kell valahogy gyászolni az elhunytakat, nem? Én így teszem. Egészségemre!